Röviden
- Először tisztítás és szárítás, csak azután kenés.
- Egy csepp a forgó részekre, nem olajba fürdetés.
- A nyílásokba és a résekbe nem fújok olajat.
- A felesleges olajat ronggyal leitatom.
- Nem szedem szét: a hajtómű és a fék a műhely dolga.
A sorrend: tisztítás, szárítás, kenés
Nálam a kenés mindig a tisztítás után jön, soha előtte. Először langyos édes vízzel leöblítem az orsót, aztán szárazra törlöm, és hagyom egy éjszakát száradni. Csak ezután kerül rá a kenés. Ha ezt a sorrendet felcserélem, akkor a nedves felületre kerül az olaj, és a víz bezárul alá – onnan nem tud kijönni, és a rozsda indulni kezd.
Azt is megnézem, hogy a résekben ne maradjon kosz. Ha a por az olaj alá kerül, akkor az olaj csiszolópasztaként viselkedik, és a forgó részek hamarabb kopnak. Ezért előbb ecset, aztán kendő, és csak a legvégén a csepp.
Hova kerül a csepp
A cseppek a forgó részekre mennek. A hajtókar tövébe egy csepp, a dob tengelyére egy csepp, a fék csillagának a tövébe szintén egy csepp. Az olajat nem öntöm, hanem egy tűhegyű flakonból vagy egy fogpiszkáló végéről cseppentem, hogy pontosan oda kerüljön, ahová szeretném. Utána a karból néhányszor körbeforgatom az orsót, hogy az olaj szétterüljön.
Mennyiségben szűkmarkú vagyok. Egy csepp elég egy helyre, és összesen négy-öt csepp az egész orsóra. Aztán száraz ronggyal letörlöm, ami kifolyt mellőle. Az a néhány csepp, ami a felületre kerül, nem azért van ott, hogy látszódjon, hanem hogy a fém és a levegő közé egy vékony hártyát adjon.
Hova nem kerül olaj
A nyílásokba és a résekbe nem fújok olajat. Azt szoktam mondani magamnak, hogy ami nyílás, az nem kap olajat. Az ilyen helyre került olaj ugyanis nem jut el a mozgó részhez, viszont összegyűjti a port, és a port onnan már nem lehet kiszedni. Egyszer a nyílásba fújtam, és hetekig fekete kosz jött ki belőle, valahányszor megmozdult az orsó.
Nem olajozom a zsinórt sem, és a dob peremét sem. A zsinórnak nem tesz jót az olaj, a peremről pedig csak a zsinór alá csorog, ahol megint csak port fog. A fék tárcsáját sem érintem meg olajjal, mert az a fék fogását veszi el – ott nem az olaj, hanem a száraz, tiszta felület a jó.
Az egyszeri túlzás és a tanulsága
Ez az a pont, amit a legjobban elrontottam. Egyszer úgy gondoltam, hogy ha egy csepp jó, akkor öt csepp jobb lesz, és szinte végigömlöttem az orsót. Néhány hét múlva a hajtókar tövében fekete, sűrű kosz gyűlt össze, ami az olaj és a por keveréke volt. A kenés nem lett jobb tőle, csak a cucc lett rondább, és a tekerés ugyanolyan maradt.
Azóta szűkmarkú vagyok, és minden kenés után letörlöm a felesleget. Az is tanulság volt, hogy a sok olaj nem véd meg a kopástól, csak elrejti a valódi állapotot: a kosz alatt nem látom, hogy hol kezd barnulni a fém. A kevés, célzott kenés tisztább, és hamarabb észreveszem, ha valami baj van.
Mikor állok meg, és mit nem nyitok ki
A kenést kívülről csinálom, és itt meg is állok. A hajtóművet nem nyitom ki, és a fékrendszert sem szedem szét. Egyszer kíváncsiságból szétszedtem a hajtóművet, és hetekig nem mertem összerakni, mert időközben eltűnt egy alátét az asztalról. Azóta tudom, hogy ez nem az én asztalom dolga.
Ha tekerés közben akadást, zörgést vagy recsegést érzek, az orsó megy a műhelybe. Nem próbálom kenéssel megjavítani, mert a hang nem a kenés hiányát jelzi, hanem valami mást – egy kopott alkatrészt vagy egy elmozdult darabot. Nálam a kenés karbantartás, nem javítás, és a kettőt nem keverem össze.
Amit elrontottam
- Egyszer túl sok olajat tettem rá, és a hajtókar tövében fekete kosz gyűlt össze.
- A nedves felületre kentem olajat, és alá bezáródott a víz.
- A nyílásba is fújtam, és utána hetekig kosz jött ki belőle.
- A dob peremét is beolajoztam, és a zsinór alá csorgott, ahol port fogott.
- A port nem szedtem ki a kenés előtt, és az olaj csiszolópasztaként viselkedett.
- Megpróbáltam kenéssel javítani egy zörgést, ami nem a kenés hiánya volt.
